Szememben, mint egy tükörben,
a megfáradt bánat szép arca látszik.
Rám nevess, csak hogy elhiggyem,
könnyelmű szívvel a reménnyel játszik.
Múltamban, a rejtett zugokban,
leláncolt ajtók végtelen sora.
Folyosók, ahol te voltál,
mentsvárként nekem, az utolsó szoba.
Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam,
önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam.
Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon,
és szédülök a fényben, a Föld az otthonom.
Arcomon, karomon, vállamon,
a szívtelen idő növekvő terhe.
Nem hagy el, soha jól tudom,
elszámol mindent, órára, percre.
Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam,
önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam.
Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon,
és szédülök a fényben, a Föld az otthonom.
Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam,
önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam.
Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon,
és szédülök a fényben, a Föld az otthonom.
