Fekszem a földön, most kicsit másképp, nem lesz itt semmi, csak a föld, meg az ég ahogy összeér. De én nevetek a gondolattal, mára csak ennyi az egész. Tudom, hogy síratni való, de legalább merész. Késő szólam, fájó hang, lebeg a szóban. Egymáshoz ér a test a lélek, a kezdet és a vég, de ez a késő szólam rólam szól már rég. Élettel töltöm a testemet fel, de csak a kényszer tart a földön soha nem ereszt el. Elszakított a létezéstől ez a mennyország, hamis hangok hálójában soha nincs feloldás. A kék hangú mély altató, ébren álmodó, vállán a vérem. Csak véd, halkan véd támaszt nyújt, magához húz, ha eljön a végem.