Késő őszi éjszakán, álmatlanság hajnalán,
már a Hold se volt sehol, pihenni tért.
Szobám sötét sarkából, egy árny vált ki a homályból,
csendben megállt, szót sem szólt, hozzám hajolt.
Éreztem: szívem dobban, tudtam: mindent tud rólam.
Nézett és én is néztem... az Asszonyt Feketében.
Lázas arcom fürkészte, hűvös, halálos csendben.
Láttam, a lámpafény hogy nő, sötét haján hálót sző.
Bólintott, halkan ennyit szólt: "van még idő..."
Mosolygott, búcsút intett, eltűnt és súlyos csend lett.
Köddé vált végleg az éjben... az Asszony Feketében.
Újra, ha eljön értem, akkor majd útra hív engem.
Vezet majd fekete csendben... az Asszony Feketében.
